A magyar tánctörténet nagy szakaszai

A magyar tánctörténet két nagy csoportra, a régi és új stílusú táncokra osztható fel.

Régi stílus: Az államalapítástól (NEM honfoglalás), egészen a XVIII. századig tart, idetartoznak:

 > a kör- és lánctáncok, a rítus és pantomimikus táncok, 

> fegyveres és eszközös táncok, 

> ugrós-legényes táncok,

 > a forgós-, forgatós és forgatós jellegű táncok.

Új stílus: A Rákóczi szabadságharctól, durván a XX. század utolsó negyedéig tart ez az időszak. Idetartozik:

> a verbunk

> csárdás

Régi stílus

I. Rítus, kör- és füzértáncok

Az első és egyben legrégibb táncaink a körtáncok és rituális sámán táncok. Na, most tudnunk kell, hogy, amikor a sztyeppékről megérkeztünk ide, a Kárpát-medencébe, az akkori kor tánciról fogalmunk sincs, nem tudjuk, mit hoztak magukkal sem zenében, sem táncban, sem pediglen szórakozásban honatyáink.

Semmit nem tudunk erről. Nyilvánvalóan nem azt, amit később táncoltak. Tulajdonképpen a minket érdeklő idő, valahol a honfoglalás után kezdődik, vagyis X., valamint XI. és XII. század. Ebben az időben, az egész kontinensen mindenhol, a köznép körben táncolt. Ezt értsd úgy, hogy a Spanyol-félszigettől a Balkán legtávolabbi csücskéig. Sőt, a Kárpátoktól délre, később, amikor új táncdivatok jöttek, akkor a történelmi Románia, Szerbia, Bulgária és Görögország, megmaradtak körben, illetve később nyitott körben, amit lánctáncnak hívunk.

Ezt a láncot a görögök szeretik leginkább, amit egy táncos vezet, sőt, ha énekelnek, akkor esetleg ez a vezéralak, vezértáncos előénekel. Egy európai példa, Franciaországból az Avignon híd dal:

,,Sur le pont d'avignon l'on y danse l'on y danse,
Sur le pont d'avignon l'on y danse tous en rond."

vagyis:

,,Az Avignon-i hídon táncolnak, táncolnak,
Az Avignon-i hídon táncolnak, és mind körben."

Ez a dal a középkorból, egészen a mai napig énekeltetik. Nálunk ez a nyitott körtánc, vagyis a lánctánc Gyimesben maradt meg a férfitáncokban leginkább, amit ott ,,héjsza" néven ismernek. Nagyon nagy verekedések tudtak lenni abból, ki vezesse ezt a bizonyos láncszerű táncsort. Tehát, a dolog lényegi ténye ott csírázik, hogy a legarchaikusabb táncaink, azok a körtáncok -hozzátéve, hogy emellett, mint írtam, a rítikus és pantomimikus táncok is nagyon kedveltek voltak, és maradvány ez is az ókorból lásd: görög színház.

Lucianus: ,,Kiskötet" című könyve leírja ezeket a táncokat.

A körtánc története: A X. században, Géza fejedelemék komoly döntést kellett meghozzanak, folytatják-e a barbár életmódot a hunok mintájára, vagy integrálódnak. Eldőlt, hogy nem a bizánci kereszténységhez, hanem a katolikushoz fogunk tartozni, és ezzel együtt világossá vált, hogy a nyugati kultúrát fogjuk felvenni és ehhez fogunk igazodni. Ez egy rettentő fontos dolog volt, hiszen a történelmi tapasztalatokból kiindulva, az akkori (valószínűleg kiváló) diplomaták tudták, hogy az V-VII. századokban az avarok egy iszonyatosan törtető, erős nép voltak a Kárpát-medencében, hisz Bizáncot is majdnem elfoglalták.

Ebben az időben Nagy Károly volt az uralkodó, aki megérdeklődte, kik is ezek az avarok? Sereget gyűjtött, és lényegében hírmagja sem maradt az avaroknak. Ezt a történelmi tapasztalatot már Géza fejedelem és diplomatái tudták. Ahogyan azt is, ha a nyugati, vatikáni kereszténységet veszik fel, akkor háborúzni lehet, de keresztény népet kiirtani nem. Ehhez a nyugathoz való tartozáshoz ellenben rengeteg mindent kellett, hogy megtanuljunk. Egy számunkra új és másfajta ipart. De az öltözködés, építkezés is ilyen volt.

Ehhez a folyamathoz tömegével hívtak szakembereket a Rajna-mentéről. Egészen a mai Hollandia és Belgium területéről is. Őket hívták ebben az időszakban ,,latinuszoknak", mert a X-XI. századokban még ők latinul beszéltek. Sőt, mi több: ők hordozták az ipart, nem is tartoztak a hűbérúrnak, szabad polgárok voltak, szabad telkekkel. Ez mind azért volt lehetséges, mert az előbb említett ipar a kezükben volt. Ez volt a Ruhr-vidék, ami már a Nagy Római-birodalom bukása (476) előtt nem sokkal létezett és működött.

Tehát az államalapításnak a pillanatától kezdve őket hívták, és olyannyira nagy létszámban érkeztek, hogy külön utcájuk volt a palota előtt. Granasztói György: ,,A középkori magyar város" című könyvében írva vannak az államalapításnak pillanatai, a városépítés, és, hogy ezek a ,,latinuszok" nem csak saját utcával rendelkeztek, de az ikonográfia alapján azt is lehet látni, hogy annyira sokan voltak, hogy az egész kultúrájukat hozták magukkal. Hangszereket és miegymást. Mi pedig, ha tanultunk táncot, akkor csak tőlük tanulhattuk meg, amit ők táncoltak.

Ez a korszak olyan volt, hogy egy királyi udvar vagy hűbérúr az egész pereputtyal ment és egy másik gazdag úrnak, aki alattvalója volt, és egész télen ott mulattak, ettek, ittak, nem csak lovászok, szolgák és iparosok, hanem a zenészek, mutatványosok, táncmesterek is ezekkel az emberekkel. Magyarul mozgott a kultúra. Ha a körtáncról beszélünk, akkor maradtak fent azért nálunk is. XIII. század tatárjárás környékéről jön a budai zsinatnak egy dörgedelmes tilalma: A nép a mise után, vasárnap, a templomkertben - ami akkor a temető volt a középkorban- , nem táncolhattak. Ebből a tilalomból tudjuk, hogy a nép táncolt. És ez csak körtánc lehetett, mert egész Európában csak az volt. Ez egy örökség volt az ókorból. Bár az ókorban inkább szertartáshoz volt ez a körtánc, itt már szórakozásból is. 

Nálunk a középkorihoz a legjobban a moldvai csángóknak a táncai hasonlítanak. Több elmélet is van, hogyan kerültek oda, a legkézenfekvőbb, hogy a tatárjáráskor menekültek ki Moldvába és ott kaptak tömegesen letelepedési engedélyt. Több évszázad alatt átvették az ottani románság szokásait, viseletben és táncban, érdekesség, hogy balladában és éneklésben nem. Ezt évszázadokig, sőt a mai napig megtartották és tartják. Erre bizonyíték, hogy volt a XVIII. század elején egy szerencsétlen sorsú, moldvai fejedelem, Cantemer, aki többnyire török ,,házi fogságban" élt a Boszporusz partján egy kastélyban, több nyelven beszélt és írt. Leírja egész Moldvát, többek között a moldvai táncokat is. Az összes moldvai, vagyis, ahogy ő hívta ,,moldován" egyféleképpen táncol: körben. Erre pont száz évre, a reformkorban, Gegő Elek történész kimegy Moldvába, ugyanezt írja le, azzal az eltéréssel, hogy mint moldvai magyarok és románok táncolnak, nem csak simán moldvaiak. Ez tehát a XIII. századtól végig kitartott.

Jönnek majd ezután az új táncdivatok, a körtánc mint társadalmi szokás, megbomlik és szétesik, de érdekes módon a Duna-mentétől, egészen Kelet felvidékig, fennmaradt ez a körtánc. Erdélyben csak szilánkokban, a Maros- Küküllő-mentén, egy-két faluban. Ami viszont érdekes, hogy csak a lányok körében. Ezt nevezi a szakma karikázónak, ezt viszont archaikusan hajabokázónak, kocsikalának, kerekecskezésnek, szédülésnek, fércegésnek, sergésnek, karéjozásnak, illetve felvidéken karicskának nevezték. Ebből is látszik, hogy középkori maradvány. Miután csak leányok táncolták -szinte játékból- , ezért ezt az egyház nem tiltotta. Még nagyböjt idején sem, ezért böjti karikázónak nevezzük a dunántúli lánytáncokat. De nem csak azért, mert csak lányok táncolták, hanem azért is, mert a középkori tilalom csak a hangszeres táncot tiltotta. Ez később a lányok körében csak énekhanggal ment és ezért lehetett. A fiúknak ilyen jellegű tánca nem volt, ezért néha ők is beálltak játékból, lásd: párválasztók és a többi. A lényeg, hogy ezt a táncot még nagyböjt idején sem tiltották. Akár 30-40 lány is pillanatok alatt összejött munka után, és összekapaszkodva énekeltek. Egészen az 1950-es, '60-as évekig tetten lehetett érni a jelenséget.

Máshol is maradt fent ebből a táncból, Norvégia felett a Faröer-szigeteknél. A mai napig fellelhető ez, hogy a saját származási mitológiájukat énekelve, táncolnak az asszonyok mise után, és, ha tőlünk beállna egy lány az ottaniakhoz táncolni, ugyanazok lennének a lépések. Úgynevezett lélegző mozgással táncolnak, archaikusan, a Napnak megfelelően, balra haladva, kettőt balra, egyet jobbra lépve (far-öer-lépés). Sőt, Észak-Franciaországban is fent marad az ,,anterdo" nevű tánc. Énekelve táncolnak és ott is a balra haladás a lényeg, ebből is látszik, hogy a szolarikus-kultuszból (Nap-kultusz) maradt ránk. Továbbá fennmaradt még a Duna felső folyásánál, Németország területén is. De itt csakis a lányok körében.

Fajtái: A karikázót három nagy részre lehet bontani:

-> I. Déli

-> II. Északi

-> III. Erdélyi

I. Déli Karikázó

Területei: Somogy, Tolna, Baranya megye, Fejér megye déli része és a Dráván túli Szlavónia karikázói, illetve Bács-Kiskun megye nyugati sávjának körtáncai egészen Kalocsa vidékéig. 20. század első évtizedeiben is divat volt még. Egyedülállóan változatosak az itteni karikázók. A Kárpát-medence leánytáncainak minden formai sajátosságát magukba sűrítik. Sokrétűsége elsősorban a mozgáselemek, táncrészek számával mérhető.

Általánosabb a 2 részes, lassú és gyors részekből álló körtáncok. Szlavóniában előfordul 1 részes is. Sárközben és a Duna mentén 3 vagy 4 részesek. Egyszerű, hátul kereszt kézfogással vagy vállfogással kapcsolódnak egymáshoz. Megjelenik az elöl keresztezett kézfogás és a karolás is. Balkániakkal fonódik össze. Balkáni hatások érződnek. A szűkülő-táguló mozgást lélegző mozgásnak nevezik. Jellegzetes a fär-öer-lépés és a futó lépések, ridák. 

Dallamkincse viszonylag egységes. Jelentős része régi stílusréteghez tartozik. Itt a karikázó dallamokat csak a karikázókhoz énekelték. Jobban kötődnek a tavaszi határjáráshoz, falukerüléshez, a böjti karikázáshoz, de itt is szerepet kap a táncmulatságok részeként is. Itt 3 kis tájat (szlavóniai, sárközi, kalocsai) és 1 nagy tájat (dél-dunántúli körtánctípust) különböztetünk meg.

II. Északi karikázó

Az egykori Nyitra megyétől, Komárom-Esztergom, Hont, Pest, Nógrád, Gömör, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén, Ung, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéken át egészen Hajdú-Bihar megyéig ível át az északi karikázó. Az újabb stílust képviseli. Régies vonásokat szórványosan találunk. Átmenetnek is tekinthetjük régi és új stílus között ezt a részt. A szlovák karikázókkal kerültek szoros kapcsolatba, mivel ott ugyanazokat a dallamokat éneklik. Formavilága lényegesen egyszerűbb.

III. Erdélyi

A bukovinai székelyeknél, lakodalmi szokások részeként asszonyok tánca néven és Lőrincrévén, a lakodalom előmulatságán, lányos tánc néven és Magyarlapádon a táncmulatságok szünetében, kapcsos néven lelhetők fel. Kalotaszegen és Szilágyságban esetleg farsangban és táncszüneti szórakozásként járták az asszonytáncot vagy a körtáncot. Csekély motívumkészlet jellemzi. Legegyszerűbb fogásmódok. Aszimmetrikus ingamozgás és a kör lassú és gyors forgatása. Többnyire jobbra (!) haladó forgásirány. Van két irányú is pl.: Mezőség. Balra haladó mozgásirány néhány régies területre Bukovinára és a Maros- Küküllő-mentére jellemző. Itt kapcsos néven, csak a fiatal, hajadon lányok táncolják, miután férjhez mennek nem. A lépésmotívumok az egy és kétlépéses csárdás, a far-öer lépés és a forgólépés. Egy vagy két tételből állnak.

Tehát, a körtánc a legarchaikusabb táncunk, egyedül a moldvaiaknál marad fent ,,koedukáltan", egyébként máshol, Erdélyben és a mai Magyarország területén is csak lányok körében.

II. Fegyveres és eszközös táncok

Ezek a táncok szintén kontinens szinten, Görögországtól kezdődően egy meghatározó, archaikus tánctípus. A korábban említett Lucianus olyan dolgokat ír le az I. századból, hogy: ,,Az a legjobb táncos, aki a legjobb harcos. Az a legjobb harcos, aki legjobb táncos." Mindent leírt egyébként, amit táncnak látott, még a szertartásokat is. Ebbe a típusba, mint fegyvertánc, minden olyan tánc beletartozik, amit bottal vagy a középkorban tényleg akár karddal is táncoltak.

Az ókortól kezdődően minden népnél kulcsfontosságú szerepet játszott. A középkorig kitartott, hiszen, aki harcosnak készült, annak erős karra, erős csuklóra volt szüksége, ha nem akart meghalni a csatamezőn. Lényegében állandóan forgatni kellett a fegyvert. Ez gyakorlás hosszú órákon át viszont önmagában unalmas tudott lenni, ezért a legtöbb nép úgy gyakorolt, hogy táncolt közben, sokszor zenére (síp, kürt). Ebből fakadóan sokszor maga a küzdés is tánc volt.

Edward Brown, angol utazó, aki átutazóban volt Kelet-Magyarországon (Tokaj-Eperjes-Sárospatak környéke) az 1600-as években. Grafománként óriási lelkesedéssel mindent leírt, amikor visszament Londonba, hogy milyen csodálatos fegyvertáncot látott a magyaroktól, hogy milyen virtuózan forgatták a kardot az urak, felugrottak, leguggoltak, és, hogy a saját mértékük szerint énekeltek. Többek között még arról is tesz említést, hogy még nők is részt vettek a táncban. Ebből következik az is, hogy Magyarország mindig is bajnok volt a feljelentésekből. 

Az, hogy a nők is kivették a részüket ebből, a protestáns papoknak nem tetszett. Tömegével tették a feljelentéseket, hogy a nők kibontott hajjal és kibontott mellel ugráltak a férfiak mellett, mikor gyakoroltak. Ezek persze ebben a formában nem voltak így igazak, csak a feljelentések egy anatómiája, hogy kell legyen benne hazugság is. Tény, hogy a nő, amikor részt vett egy ilyen táncban,külön figyelmet kellett kapjon. Grúziában, ha egy nő földre dobta a kendőt, amit addig a kezében tartott vagy fején viselt, ami rituálisan a tánc végét jelentette. Ez általában akkor volt, amikor kezdett eldurvulni a gyakorlás. Aztán az, aki hozzáért a szoknyájához, illetve, aki túl távol maradt tőle, nem számított jó táncosnak. Szerencsére, rengeteg kép maradt fent a középkorból erről a tánctípusról.

Szerencsére leírások is maradtak fent, nem csak képek. Zrínyi Miklós egy győztes csata utáni mulatozásról ír, miszerint a hajdúk teljes tűzzel táncolnak, karddal a kezükben.

Hogyan maradtak fent?

Kelet-Magyarország felső részén a cigányok körében maradt fent, amit botolónak hívunk. Itt volt a leginkább elterjedtebb a karddal való tánc, főleg a Rákóczi szabadságharc idejében, és itt éltek a legjobb kardkovács cigányok is, akik az uraknak készítették a kardokat, és, akik látták, hogyan gyakorolnak az urak. Viszont, a kardok hordása nekik tilos volt. Miután kardot nem hordhattak, bottal kezdték utánozni azt, amit az uraktól láttak. Onnan lehet tudni, hogy botoló közben a következőket kiabálják például:

 ,,Csinálj egy huszárvágást!" vagy ,,Csinálj egy hatvágást!"

De a középkori dal cigány átirata is szépen mutatja ezt: 

Eredeti:

,,Aki legény most álljon ki,
Kardom végén forduljon ki!
Olyat vágok háromfelé,
Hull az ellen mindenfelé!"

Cigány változat: 

,,Aki legény most álljon ki,
Botom végén forduljon ki,
Olyat vágok háromfele,
Hull a gádzsó mindenfele!"

Szépen látszik, hogy ebből fejlődött ki a botoló. Csak a Kelet-Magyarországon élő cigányság körében lelhető fel ez a fajta, támadó jellegű fegyveres tánc, ott, ahol ezek a kardkovács cigányok laktak. Maga a tánc lehetett egyemberes, vagyis szolisztikus jellegű, ilyenkor egy képzelt ellenfél ellen ,,küzdenek", lehetett olyan, hogy két férfi egymást hergelte és ,,támadta", illetve, amikor a két férfihez beállt egy nő is, rekonstruálva azt, amit láttak, mindhárom fajta előfordulásnál saját mértékük szerint énekelnek és eszerint is táncolnak, grúz kendőeldobás viszont nem volt jellemző, ami rituálisan ott a tánc végét jelentette, jellemzően akkor dobta le a kendőt a nő a fejéről, amikor ,,durvult" a tánc. Később egyébként az itt élő kardkovács cigányok a vasúti sínekhez szegeket kovácsoltak.

De, volt, hogy nem karddal, hanem bottal, fokossal gyakoroltak a magyarok is. Például, a pásztorok. Minden pásztor rájön, hogy a botot, fokost, kanászbaltát forgatni lehet, ennélfogva harci eszközök lehetnek ezek is. A világbajnok Kína, ahol még cirkuszi mutatványokat is csinálnak ezekkel a botforgatásokkal.

Mi volt a története?

A török uralom alatt, amikor az egész Dunántúl és a Duna-Tisza köze voltaképpen török hódoltság alatt volt. A tőzsérek, azaz marhakereskedők, akik Mosonon és Magyaróváron voltak, amikor még ez két külön város volt, valamint Sopronban székeltek, a marhákat tízezer számra nem a magyar területen legeltették, hanem a török hódoltság területén, azért, mert a török defterdárnak, akitől hitbizományként kapták meg bizonyos időre a földet, érdeke volt. Az akkori, török adórendszer sokkal fejlettebb volt, például nem volt hűbér és robot, helyette pénzért adták ki a portát. A defterdárnak pedig érdeke volt megvédeni a marhákat, mert, amikor eljöttek a pásztorok, azért, hogy elvigyék őket, a Duna-mentén például a passaui vásárba, akkor egy marháért fél aranyat kellett adni. Viszont a szpáhik, a lovas törökök, marhát nem őriztek, szégyen lett volna rájuk nézve. Később, mivel ez pénz volt a defterdárnak, ezért nem csak a gulyás, de kondás is legeltethetett, holott a törökök nem esznek disznóhúst, de a disznó is pénz volt nekik. Ezért a pásztorkodás és annak hagyományai a Dunántúlon fennmaradtak. Ez a fajta pásztoréletmód más, mint, amit a csikósok művelnek az Alföldön.

Jellegzetessége a táncnak, hogy olykor előfordul benne egy olyan mozzanat a változatosság kedvéért, amikor két botot keresztbe tesz le a pásztor, és azok között ugrál. Ez a jelenség más országokban is felelhető, csak nem pontosan így. Angliában például kardtáncversenyeket rendeznek, ott ugyanez a mozdulat megtalálható, csak ott a kardot és annak hüvelyét teszik keresztbe. Aki pedig megnyeri ezt a kardtáncversenyt, saját dudást kap. A dolog karaktere ugyanaz viszont, mint nálunk, nem a lépésekben, hanem felépítésében.

Eszközös táncok

Többféleképpen lehet csoportosítani. Lényegében a fegyvertáncok és kanásztáncok is ennek nagy csoportnak levált ágai, hiszen olyan tánc, ami a tánc szerepét határozza meg, mutatványos jelleggel. Például a keresztbe tett botok feletti figurázás. De idetartoznak ezeken kívül az elsősorban lányok körében táncolt üveges táncok is Somogyban és Mezőföldön, vagy, például a gyertyás verbunk Rábaközben. A másik nagy csoport az eszközös táncok tekintetében, amikor a táncosnak közvetlenebb a kapcsolata azzal az eszközzel, amivel táncol. Mit jelent ez? A mindennapi életben szinte mindig ott volt vele. Egy parasztembernek nem volt kardja, de sarlója, seprűje igen. A harmadik csoport, amikor a tánchoz, esetleg játékhoz kapcsolódó kellék jön be a képbe. Például a párna egy párválasztóban Rábaközben, vagy a sudridomnál használt kendő Mezőföldön.

Az utolsó csoport pedig, a ritmikai, hangulati eszközök tánc közben, például a sarkantyú szintén Rábaközben, Rimócon esetleg Erdélyben Györgyfalván. Az első csoportot leszámítva, ezeket a táncokat a lakodalom vagy bál estéjén járták, mikor már fáradni kezdett a nép, megkértek egy táncolni jól tudó vagy viszonylag jól tudó egyént, aki mutatványtáncként bemutatta ezeket. Vagy például Györgyfalván a laskanyújtós tánc, amit több férfi 2 rövidebb bottal körben táncolt Így alakultak ki és maradtak fent ezek a kisebb csoportok.

III. Ugrós-legényes táncok

A körtáncok és fegyveres táncok a két legarchaikusabb és legrégebb óta velünk élő tánctípus. Ezt a két táncdivatot követi és írja felül egy hatalmas, új táncdivat, a Renaissance (ejtsd: röneszansz) hatására, ami az ugrós, idegen szóval: sartarella. A XIV. század elején egész Európa tele lett a görög-római filozófiával és irodalommal. Az emberek kijöttek a kolostorból, ezáltal létrehozva a legnagyobb, szellemi forradalmat, ami ez az ,,újjászületés".

Ez a forradalom mindenre kihatással volt. Építészetre, irodalomra, festészetre, zenére, valamint természetesen a táncra is. Boccaccio nagyon helyesen pornó-novellákat ír, Petrarca testi szerelemről kezd el írni. Botticelli megfesti ,,Vénusz születése" névre hallgató festményét, melyen a hölgy egy kagylóból, meztelenül lép elő, ábrázolva az ember legtermészetesebb állapotát.

Ha pedig az építészetről van szó, a kastélyok és templomok hatalmas ablakokkal rendelkeznek ezen korszakban, ezáltal végre betör a fény. Egy kör az egy nagyon fegyelmezett tánc. Így vagy úgy, de össze kell, hogy kapaszkodjanak az emberek és ugyanazt kell, hogy táncolja az egyik, amit a mellette lévő is táncol. Az ,,újjászületés" hatására ez körforma megbomlik és szétesik, onnantól fogva pedig az emberek egymással szemben kezdenek el táncolni. Az egyház híréhez méltán most is hatalmas botrányokat csinált, ismét sorban írták a feljelentéseket.

A ,,Renaissance" már Zsigmond király előtt elkezdődött, hozzánk is viszonylag gyorsan eljut, Mátyás király idejére már zenészeink voltak, akik ezt a sartarella zenét tudták játszani, és mi adtuk őket kölcsön Nyugat-Európába, ha nagy lakodalom volt. A mai Magyarország területére ezután az ugrós tánc után nem tudtak bejönni másik és újabb táncdivatok a török hódoltság alatt, ennélfogva ez az ugrós fenn tudott maradni, és ezáltal utolérhető és gyűjthető tánc volt még a '60-as években is.

Több fajtája létezik. A lépések nagyrészt ugyanazok mindenhol. Tehát egy somogyi ugrós nem sokban különbözik egy mezőföldi ugróstól, talán csak a nevében, amit itt bérestáncnak is neveznek, de a lépések szinte ugyanolyanok, csak azt a pár egyszerű lépést a táncos a saját mértéke szerint variálja és ezáltal megfogalmazza a saját táncos költeményét. Illetve mezőföldön a jellegzetes ritmusa a tá-tá ti-ti-tá.

Érdekes, hogy Pesovár Ernő a somogyi ugróst ,,csalogatós-csárdás" néven írja le, holott a csárdás mint tánctípus, pár évszázaddal később jelent meg. Azért ír így róla, mert a táncban fellelhető a fiú-lány játék a kézzel és testtel egyaránt. A fiú nyújtja a kezét, majd hirtelen elkapja, mire a lány megfogná. De vannak vidékek, amik gazdagabbak voltak, és ezáltal egy kis zenei sűrítéssel a tánc is és a viselet is gazdagabb lett, ellenben a lépések nagyon hasonlóak. Ilyen Rábaközben a dus, ami eredetileg áldomás ivást jelentett. Elsősorban férfiak táncolták, egy, precíz, lüktető, dinamikus bohóckodáshoz hasonlít már.  

Vannak helyek, ahol már átmenetet látunk a keleti dialektus terület, Erdély felé, például a Dél-Alföldön. Itt az ugrós neve már mutatja az átmenetet, mert itt - de még elvétve Szatmárban is - oláhos néven találunk ugrós táncot. Jellegzetessége már ennek a területnek, hogy több a csapásolás és a bonyolultabb figurák. A Dél-Alföld vonalában viszont maga ez az ugrós rész megszűnik mint tánc, a török hódoltság miatt az úgynevezett ,,vasfüggöny" a bejövő, kulturális ,,ajánlatokhoz" nagyon szigorú volt, emiatt ez a tánc nem mehetett be Erdélybe, de a zene lassan átcsordogált. Szabad ország marad Erdély voltaképpen, ennélfogva a mai Magyarország területén marad csak meg az az ugrós tánctípus. Kísérete: esztam.

(IV.) Legényesek

A XVI. században terjed a reformáció és a barokk. Ez több egyéb dolgot is hoz magával, egy új építészetet, zenét, ami lényegében az ugróshoz hasonlít, majd később tánccá alakul. Nem tudjuk mi a folyamat kezdete és menete, de azt igen, hogy asak a férfiak körében terjed el. Végeredményben a hivatalos elnevezése: legényes, ennélfogva nem egy különálló típus, hanem egy altípusa magának az ugrós-legényes táncnak, akárcsak az ugrósok. 

Eddig volt egyszerű ugrós dallam, ami átalakul a barokk-korszak hatására. Mint mondtam, nem lehet tudni, hogyan kezdődött el maga táncaltípus ,,feltalálása", az viszont biztos, hogy nyolc darab 2/4-es taktus és gyors dűvős kíséret jellemzi ezt a zenét és egészen Mezőségtől a Gyimesig elterjedt. Kivételt képez Székelység és Marosszék, mivel ők mindig is konzervatívak voltak, ennélfogva nem tartottak igényt arra, hogy legényest táncoljanak. Maga a legényes viszont a magyarok, románok és még a cigányok körében is elterjedt. Felesleges azt keresni, ki kitől tanulta, ugyanakkor alakult ki.

A nyolc 2/4-es taktus elnevezése a ,,pont". Ahol kezdetleges a legényes, nem mindig fontos, hogy a nyolc taktus végeztével más figura következzen, sokszor ott egybefolynak a figurák, nem illeszkedik a zenei sor kádenciájához, hanem egy dallam terjedelmű egy-egy koreográfiai egység, amit két részre tagolódik. Az első részben általában lábfigurákat táncol a férfi, amikkel sokszor körbe is halad, majd csapásol, - ez egy régies forma, legfőképpen a cigány körében maradt fent így, vagy az egészet fordítva táncolják, először csapnak, majd lábfiguráznak.

 Ilyen legényes tánc a gyimesiek féloláhosa is, ami úgy nevezett pre-legényes (elő-legényes). Ilyen előképei a legényesnek még a Szilágyságon a zsibai, és a Bukovinai székelyek által táncolt silladri is. Ezen utóbbi táncok viszont már hasonlítanak az ,,igazi" legényesre, amiknek a szerkesztése sokkal sűrítettebb és nem csak az ugrósok fejlettebb variációira hasonlítanak, mint a Rábaközön dus vagy Dél-Alföldön az oláhos. A Szilágysági zsibai a mezőségi sűrű legényesekkel mutat rokonságot, hiszen már nem egy, hanem fél dallam terjedelmű tánc, amit már pontra táncolnak. Hiszen maga ez a fél dallam, egy pont. Magyarok, cigányok és románok is egyöntetűen használják a kifejezést, hogy pontra táncolnak, kiteszik a pontot, csipkézik a levegőt, de Mezőségen él a kifejezés, hogy kurázsira táncolnak.

 A legényesek sűrű szerkesztése a középkori ,,esztampi" tánccal mutat hasonlóságot, ahol az úgynevezett ,,punkti" szerkesztése volt egy-egy zenei fél dallam.

Közép-Erdélyi legényesek:

I. Mezőségi legényes: Az erdélyi legényesek egyik legsokrétűbb fellegvára a Mezőség, ahol bár a zene és a tánc is nagyon hasonló, külön nevekkel illetik. A legkezdetlegesebb legényes ebben a régióban a széki sűrű legényes, amit tempónak nevezünk, és valamennyivel gyorsabb ütemszámmal dolgozik, mint a többi legényes Erdélyben. Ezért szokták mondani, hogy Szék bár a Mezőség része, önmagán belül külön régiót alkot, viseletében is, illetve sok egyéb másban is. Két részből áll a legényese össze: lábfigura és csapás. A kettő mindig egymás után következik a sor utolsó 2/4-ével köti össze a táncos őket egy úgynevezett lezáró figurával.

Lépten-nyomon fordulnak elő nagy ugrások, előszeretettel használt, ollók, dupla-ollók találhatóak a csapás pontokban, a lábfigurákra pedig a kopogó, zakatoló lépések a jellemzőek. Kivételt képez Tamás Márton ,,Kántor" legényes tánca, aki ezen kopogó lépések helyett, intenzív, szűk és nagy lábkörökkel is dolgozott. Ezeket a figurákat lábfacsarásnak hívjuk. Néhány faluval arrébb Ördöngösfüzesen már lassabb ez a sűrű legényes zene. Az itteni elnevezése nem ,,tempó", hanem ,,fogásolás". A zenei átmenetek már nem olyan szorosak, mint a széki legényesben.

Míg Széken egy pont általános képlete mindig A-A-A-B, lábfigurák és csapások tekintetében is, addig a füzesi legényesben már A-A-A-A sor is előfordulhat, magyarul a zárlat nem következetes, és egy lábfigurát követhet még egy, ahogy egy csapást is még egy csapáspont. Zenei tempója lényegesebben lassabb, mint a széki, körülbelül a szívveréssel megegyező ütemű. Egy másik mezőségi faluban, Magyarpalatkán a tánc elnevezése már sűrű ,,magyar".

Tempója a füzesi és széki sűrű legényesek között van, általában egy lábfigura és egy csapás a jellemző rá, de a lábfigurák nem kopogó lépések, az csak Székre jellemző. Helyenként előfordulhat a füzesi legényes mintájára, hogy két lábfigura vagy két csapáspont van egymás után. Figura átfolyások is fellelhetőek benne, de általában zárlat van. 

A Szék melletti faluban, Bonchidán a magyarok és románok pedig oly' mértékben hatottak egymásra, hogy szinte semmi különbség nincs. Léteznek azonban olyan faluk, ahol a románok és magyarok aránya nem egyenlő volt és sajátságos férfi táncok születtek. Ilyen Keménytelkén a ponturi, mely egy kicsit újabb stílusú legényes. Itt már nem olyan fontos a nyolc taktus, a figurák zárlata, illetve érdekessége, hogy a fél dallamot szinte mindig A-B-A-B lépések töltik ki, ennélfogva sor közepén is és végén is zárlatok vannak, felépített a tánc, de nem ragaszkodik ahhoz, hogy egy lábfigurát egy csapás kövessen.

Sokszor egy lábfigura után végig csapásmotívumok dominálnak. Az általában körben táncolt legényeseket a románok fegyelmezett sorokban táncolják. A magyarok és cigányok tánca e tekintetben, mely kicsit újabb stílusú, a korcsos, ami egy jövevénytánc. Maga a tánc, szerkezetében egy ritka legényes, három részre tagolódik. Van egy lábfigura A pont, amit egy ritka ritmusú B pont csapás követ, majd ezt a kettőt egy harmadik C pont sűrű csapásolás. Általában cigány zenészek táncolták ezt, többnyire szolisztikusan, ritkán párosan, nővel. A korcsos, nem lassú magyar, tehát nem amorf, hanem kötött szerkezetű tánc, a korcsora, vagy arra hasonlító tánc nem található meg minden mezőségi faluban.

Magyarborzás, Magyarpalatka, Székenyerűszentmárton, ahol leginkább fellelhető. A sűrű legényesek mellett, főleg Mezőségen megtalálható a ritka legényes is. Ütemszáma lassabb, nem olyan egységes, mint a sűrű legényes, jellegzetessége a nagy lábkörök, és ollók, mely minden faluban nagyon hasonló a régi stílusú ugrós és új stílusú verbunk tulajdonságai vegyülnek, de falvanként eltérő arányban. Válaszút és Ördöngösfüzes tánca olyannyira hasonlít, hogy szinte ugyanaz. Nem olyan szigorú a pontrendszere, mint a sűrű legényesnek, de helyenként, vagy az utolsó pont végén megjelenik lezáró. Széken itt is megmarad a régies, egy lábfigura, egy csapás táncfelépítés, ugyanakkor a legtöbbször itt használnak ollókat a tánc közben. Széken ezt a táncot ritka tempónak, Ördöngösfüzesen ritka fogásolásnak, de Magyarpalatkán és a legtöbb mezőségi faluban ritka magyarnak hívják.

II. Maros- Küküllő-menti legényes: Az itteni legényes táncokra már abszolút jellemző a sűrű szerkesztés, kiforrott pontszerkezetekkel rendelkezik, következetes zárlatokkal. A tánc itteni elnevezése, minden faluban a pontozó. A pontok felépítése a következetesség miatt tehát A-A-A-B, ilyen Magyarszentbenedek, de helyeként, például Magyarlapádon előfordulhat A-B-A-B szerkesztés is, amikor a pontnak a közepén is zárlat történik.

A tánc jellegzetessége, hogy intenzív, zártabb és kicsit befelé fordult jellegű, szűk ritmusok, kontratimpes bokázók és zárlatok. Ennélfogva belső feszültséget jól tükröző, szűk kezek dominálnak, sűrű a tizenhatodos, csizmaverő motívum, és nem követi az egy lábfigura, egy csapás vonalat. A pontok végén a féldallamot kitöltő, zenei zárlatok, lépések, lép-dobbant zárlatok vannak. Kifejlettebb legényes tánc, mint a mezőségi, de nem jelennek meg benne széles lábgesztusok. A ritka legényesek ezen a területen lassú pontozóként vannak jelen, mely táncra jellemző a negyed dallam, a pont felének a megfelezése. 

Ezen tánc mellett megtalálható ritka legényes még, az öregekre jellemző tánc, amit szegényesnek vagy vénesnek neveznek. Ebben a táncban jellegzetes, sokszor humorra épülő zárlatok dominálnak, például a táncos a mutatóujjával kört rajzol a levegőben, miközben az alsó lábszárával ugyanazt a lábkört írja le.

III. Kalotaszegi legényes: A legkialakultabb formájú legényes. A ,,táncok és legényesek királya". A nyolc taktus teljes beosztása jellemző, a zenei mennyiség alkalmazkodása a tánc mennyiségéhez itt a legszigorúbb és legkötöttebb. Az egyetlen legényes, melyben már nem csak zárlat, de bekezdő figura is jelen van, szinte minden féldallam elején. Ennélfogva a pont beosztása: két taktus bekezdő motívum, amit négy taktus gerincmotívum követ, végül két taktus záró motívum. Egy pont általános képlete A-B-B-C. Ez a pont beosztás sehol máshol nem figyelhető meg. Ezért a legényesek Mengyelejev-rendszere itt mutatkozik meg legjobban.

A gerinc- és záróformulák jellegzetesek, bekezdő figurából viszonylag kevés található. A pontok egymásba folyása vagy a bekezdő motívum elhagyása bár ritka, de fellelhető dolog. Jellemzően viszont a fent említett szerkesztés dominál. Jellegzetes a kontratimpre való pontkezdés, mely a zenei második ütemére való lépést jelenti, ez Mérán és Magyarvistán a legjellegzetesebb. Ritka legényes ezen a területen nem alakult ki. Mátyás István ,,Mundruc", akiről Martin György ,,Tinka" etnográfus úgy nyilatkozott, hogy Közép-Kelet-Európa legkiválóbb táncosa, több, mint 16 figurát maga talált ki. Magyarvistán az a hír terjedt róla, hogy szinte sose dolgozott, hanem mindig táncolt. A figuráit el tudta nevezni, térdfenés, ínfenés, lábpofozás. Tanítványai is voltak, akik búzával fizettek. 

Kalotaszegen él egy mondás, miszerint az a legjobb táncos, aki a legszebben csipkézi ki a lábával a levegőt. A Kalotaszegi legényesre jellemző, hogy nagyollókkal csapásokkal zárja a táncot, nem túl hosszan táncolnak, mert bár szolisztikus és gyakran versengő férfitánc, a táncfokozása lényeg és a legszebb pillanatban hagyják abba. 

Elvétve ,,párosan" egymással szemben is táncolták, Bogártelkén ,,Poncsáék". A figuráknak neveket adnak, ez viszont általában egységes minden faluban: porzó, sepregető, mérges, kecske, dunyha, dugóhúzó, bütykös tengely, satöbbi. Egyetlen olyan falu van, amelynek a legényes táncát ,,Tinka" a Mezőséghez sorolta a szerkezete miatt, ez a györgyfalvi legényes, amely bár a mezőségi legényeshez hasonlóan, kezdőformulákat nem használ, mégis a kalotaszegi legényesre jellemző nagyugrások is megtalálhatóak benne. A falu átmenet Mezőség és Kalotaszeg között. Ezáltal nem lehet száz százalékban egyikhez sem sorolni. Viseletében, csárdásában a Kalotaszeg jegyeit hordozza, legényesében mégis a mezőségi jellemvonások vannak többségben, egy-egy kalotaszegi mozdulattal.

Jaskó István ,,Pitti", györgyfalvi táncos, szabó- és kőművesmester olyannyira szerette ezt a táncot, hogy még a lányának is megtanította, ezáltal az egyetlen olyan falu, ahol nő is táncolt legényes táncot. A legényesek általános jellemzői viszont, hogy büszkén és mérgesen táncolják, mindig fittyegéssel (ujjpattogtatással) kísért tánc, amelynek nyolc 2/4-es taktusa van, és, amit mindig a táncházak szüneteiben jártak azok a férfiak, akik tudtak ilyen táncot táncolni. De a legényest mint táncot, nem minden férfi tudta.

IV. Forgós-, forgatós és forgatós jellegű táncok

A barokk-korral együtt jött ez a táncdivat. Csak Erdélybe jöhetett be, mert a mai Magyarország területén még török hódoltság volt. Kiszorítja az ugrós táncokat.Ahogy a barokk-korra jellemző a túldíszítettség, a táncra is jellemző lesz. De miért? Maga a táncdivat az ellenreformáció idején ér el hozzánk, amikor az egyházat elhagyó híveket szeretnék visszacsalni iszonyatos pompával és fényűzéssel: fülledt festményekkel, csavart oszlopokkal, minden aranyozott és díszes.

Ez a fajta túldíszítettség iszonyatosan erőszakosan és gyorsan terjed el az egész európai kontinensen. Gyönyörű, gótikus templomokat teleraknak ilyen díszekkel, kicserélik a festményeket, felhőkről lenéző angyalokra. Maguk a forgós-, forgatós és forgatós jellegű Flandriából, a mai Belgium-Hollandia területéről csorogtak le, amiket dreh-táncoknak hívunk. (drehen-drehte h. gedreht – tekerni, forgatni németül) Maga az esztergályos, mint elnevezés, ebben az időszakban is ,,drehus" volt.

Lényegében a tánc, a kornak megfelelően forradalmat hoz létre a páros táncokon belül, noha nem akkorát, mint a ,,Renaissance", de ahogy az ugrós alkalmazkodott az újjászületéshez, a tánc itt is alkalmazkodik, és valóban látszik, hogy ez a spekulatív, teuton-germán felfogás dolgozik a táncban, hiszen ezek a táncok, amik megjelennek magyaroknál és románoknál is, mint egy ,,paraszt-barokk", túldíszíti a táncot. Az ugrósoktól eltérően, ahol általában csak egymással szemben, de egymással nem, vagy csak hellyel-közzel, kézzel érintkezve táncolja a pár a táncát, addig itt el nem szakadó, páros táncok vannak.

A forgós táncoknak két fajtája van. Tényleges forgós- forgatós táncok, illetve forgatós jellegű táncok.

I. Tényleges forgós-, forgatós táncok:

Egész Erdélyben elterjedt, különleges, gyönyörű táncformái alakulnak ki. Legrégebbi formája a tánctípusnak gyimesi csángók páros táncaiban, a lassú és sebes magyarosban található meg. Ezen a területen a táncos összejövetel neve, nem táncház vagy bál, hanem ,,gyűlés", amit nyáron annál a birtokon, amelyik házaspár zenél (egy hegedűvel és egy ütőgardonnal, ami csippentenek, eltérően a székelyföldi gardontól, ahol fémeszközzel ütik a hangszert), télen pedig a ,,kultúrban". 

A gardon hangja Gyimes völgyes földrajzi elhelyezkedése miatt, jól hallható volt mindenfelé, és tudták, melyik patakon lesz a gyűlés, ugyanis Gyimes részeit patakoknak hívják (sós-patak, hideg-patak, szép-patak stb.). A gyimesi forgós tánc lassú tétele egyetlen, zárt összefogódzású forgólépésből és ennek irányváltójából áll. A gyors része szinte ugyanez, de a zenekar előtt már ropogtatás is van. Ezt a ropogtatást mindig egy pár csinálja, más pároknak nem volt illő beleavatkozni, a többi pár tovább forog, amíg az egyik a zenekarnak ropogtat, ilyenkor felbomlik a páros fogás és egymás vállát fogják. Télen a kultúrban, minden hónapban ki kellett cserélni a padlót, mert rituálisan, ugyanazon a helyen ropogtatott minden pár, nyáron pedig szinte gödröt tapostak a földbe. 

A táncban megfigyelhető a magyar táncterminológiában is használt ,,rendre táncolás" fogalmának követése, mely alatt a hátsó pár forogva várja, hogy sorra kerüljön a ropogtatónál. Maga a forgatós tánc a románoknál leginkább Mezőségen és Kalotaszegen terjedt el. Berzence felé haladva, a Sajó völgyben található Nagysajó, ahol a románok előszeretettel táncolták ezeket a forgatós táncokat. A románok ezeket a táncokat ,,hategana" néven illetik, ami ,,forgatóst" jelent magyarul. 

Ez már egy fejlettebb forgatós tánc, mert a forgáslépés mellett a fiú itt már a lányt jobbról balra és balról jobbra is dobálgatja a tánc közben, néha csapással díszítve és átvetőkkel pihenve. Itt már a lány kezét például hátulról is átveszi a fiú, amit vesésnek nevezünk. A Sóvidék jelenti ennek a tánctípusnak a csúcsát, amit marosszékinek, forgatósnak vagy korcsosnak neveznek itt. Ugyanúgy megtalálható benne a páros forgáson kívül például a vesés, emellett az erre a területre jellemző, úgynevezett ,,kalapos" forgató lépés, amikor a fiú az átvető lépés után megfordul, kezét a fejéig emeli, majd megfordul, ezt követően pedig a lányt, hol egyszer, hol négyszer egymás után megforgatja. Maga tánc tetrapódikus, 2/4-es ütemű, gyors dűvővel kísért, szinkópákkal megtűzdelt, mérsékelt metrumú ütembeosztású. Jellegzetessége a marosszékinek, az alaplépéshez (általában összerázó) való visszatérés.

A forgatással a pár mindkét tagja halad, sosem helyben történik. A jobbágytelki Balla Antal állítása szerint a lányok és nők akár harmincszor vagy negyvenszer is forogtak egymás után, miközben a fiú a forgás lépéssel körülöttük forgatta őket. Nem lehet tudni, hogy ezekben a táncokban volt-e táncmesteri beleavatkozás, de tény, hogy a táncmesterek ebben az időben nagyon jártak Európában. Tény továbbá az is, hogy az ugróst ez a táncstílus kiszorítja.

II. forgatós jellegű, de nem igazi forgatós táncok:

A gyimesieknek létezik egy palotáshoz hasonló tánca is, ami a forgós táncoknak az elődje, ezt kettős jártatós és annak a sürülőjének nevezik. Ezekben a táncokban a hangsúly a lány méltóságteljes vezetésén és forgatásán nyugszik. Ide sorolhatóak a mezőségi és kalotaszegi magyar páros táncok is, melyekre jellemző az egyes, kettes, elvétve a hármas forgatás, mégsem bonyolódik olyan szinten, mint egy marosszéki, zenéjében pedig ezek a táncok csárdás néven vannak említve, de felépítésében inkább forgatós jellegű ráncok.

Új stílus

 I. Verbunk

A XIII. század eleje hatalmas vízválasztó vonal, ugyanis ettől kezdve már nem Nyugat-Európából jönnek be az új táncok, hanem saját magunk találjuk ki. 1715-ben, a Rákóczi-féle szabadságharc bukása után, a bécsi udvar elrendeli, hogy Magyarország területén is létre kell hozni a katonatoborzást.

A verbunk szó is a német ,,e. Werbung -en" (a reklám) szóból ered. A verbuválásnál elöl ment a verbuváló patrouille, egy tiszt vagy tiszthelyettes, aki a pénzt vitte. Síppal, esetleg dobbal menetelt a sor, később duda, és zenekar is ment már velük. A lényeg az volt, hogy mulatságot tudjanak kiprovokálni. Ezt annak idején könnyebben lehetett, hiszen falusi ünnepségek gyakrabban voltak, mint ma. Így tehát például egy búcsúba csatlakoztak be, és, ami nagyon nagy hatást ért el általuk, hogy a verbunkbor ingyen volt. 

Az ottani jó táncos fiúk és férfiak szinte versenyből felálltak a verbunkot táncoló, toborzó katonákkal táncolni, ittak az ingyen borból, majd egy bizonyos mennyiség után már aláíratták velük a papírt, ami a hadba állást jelentette. Ebben a korban, amikor az átlag életkor azért még jócskán nem volt a mai szintjén, a katonaság pedig 8-12 év között volt. A gyalogosok 8, a tüzérek, utászok 12 évig.

A verbunk csapatok nagyon hamar, nagyon sokáig, nagyon híressé váltak. Ám a lakosság rájött, hogyha nem isznak, nem tudják őket rávenni, hogy katonának menjenek, hiszen józanul senki nem akart volna katonának menni, legalábbis nem ennyi időre. Erre is megvolt azonban a válasz, ami egy hihetetlen és kegyetlen törvény képében jelent meg, miszerint, aki iszik a verbunkborból, az automatikusan szerződés aláírásnak számít. 

Elfogadva a verbunkbort tehát leszerződött katonának az illető. A dunántúli levéltárokban feliratok tömkelege szól ilyen esetekről, hogy egy család, földesúr követeli vissza a legényt, mert az nem írt alá semmit. Viszont sem földesúr, sem gróf ezen törvény fölé nem kerekedhetett. A XVIII. század közepére lassan ki is teljesedett ez a toborzás. A magyar értelmiség körében elterjedt, hogy ez az igazi magyar karakter és tánc, holott az akkori értelmiség a maihoz hasonlóan ugyanúgy nem járt ki falura megnézni, mit is táncol a nép. 

Ez később Vikár Béla, majd Bartók Béla és Kodály Zoltán óriási küzdelmeihez is már egy felvezető volt, akiket szintén semmibe nézett az akkori magyar értelmiség. A tisztességtelen katonaszedési forma ellenére, kialakul egy tánctípus ez alapján. Ezt a táncot a verbuváló csapatok egymástól is tanulták. A sarkantyú ebben az időszakban terjedt el, különböző formákban, és méltóságteljes, büszke tánctípus lett a verbunk. A leszerelt, verbuváló katonák pedig tanították ezt a táncot vagy céhekbe rendeződtek. Mutatványos jellegű férfitánccá vált, hiszen nem táncolnak a szünetben a legényeshez hasonlóan csak a Dunántúlon verbunkot. A bál elején táncolták a verbunkot, néhányan, akik tudtak. 

A verbunk Közép-Erdélyben

Erdélyben, főleg a Sóvidéken, Székelyföldön terjedt el ez a tánctípus, de egészen Gyimesig fellelhető. Mindazonáltal, korántsem volt olyan elterjedt, mint egy legényes tánc. Hiszen a Sóvidéket és Székelyföldet nem számítva, ahol nem volt, Erdély többi területén valamilyen legényes jelen volt, ennélfogva a verbunk Kalotaszegen, Györgyfalván, illetve Mezőség területén is csak alkalmi tánc volt, amit csak néhány ember tudott. Mérán volt Antal Ferenc ,,Árus", majd később Berki Ferenc ,,Árus", akiknek saját verbunk tánca volt. Györgyfalván Jaskó István ,,Pitti" táncolt verbunkot, a mezőségi falvakban pedig Ördöngösfüzesen, Széken volt elvétve verbunk.

Talán a legjobban és legtovább Széken maradt fent az 1960-as évekig. Hiszen a falu zárt közösség volt, mely esélyt adott a máig legfejlettebb táncrendnek, hogy összefüggő egységében fent maradjon ilyen formában, ez Mezőségen pedig csak Székre jellemző. Széken a táncrendet ,,egy pár"-nak hívták. Ezt a táncot eredetileg a sűrű és ritka tempó nyitotta, amelyet követett a négyes (vagy magyar), lassú, szapora lassú, végül a csárdás zárta. Alkalmi táncként pedig a verbunk, bár nem volt része szervesen a táncnak, mégis páran táncolták. Nagyon archaikus alakot őriz a széki verbunk, felépítése hasonlít a másik két férfitáncra, mégis egyedi. Lábfigurái a ritka tempóból, csapásmotívumai pedig a sűrű tempóból származnak, de a pontok között nincs átkötés, összemosódnak a zenei szakaszok. 

A világháborúk után módosult valamelyest a táncrend Széken, már nem a férfitáncok nyitották a táncot, hanem a négyes, ezt követte a lassú és a lassú csárdás, ami Széken a szapora lassú volt, később ez utóbbi már nem volt bent a táncrendben, csárdás követte a lassút, a legényes táncokat már csak szünetekben táncolták azok férfiak, akik tudták, amikor ,,egy pár" lement. A legényes és ezáltal a verbunk is tehát háttérbe szorult, de idegen eredetű táncok kerültek be a táncrendbe, amik a porka és hétlépés, ezeken kívül pedig szúk 5 évig a gólyás tánc. Ez utóbbit a közösség nem fogadta be, Ortutay Gyula így ír erről a gólyás táncról Széken: ,,(…) mint invariáns, elhalt." 

Az 1960-as évekre Széken már szinte senki nem táncolta a verbunkot, csak pár öreg. Amíg táncolták többen, addig körben, majd később már csak szolisztikusan.

Körverbunk: A Székelyföldön és Sóvidéken azonban az egyik legszínpompásabb alakja lelhető fel a tánctípusnak, ami a körverbunk. Természetesen ennek kialakulásában, fennmaradásában nagy szerepet játszottak az úgynevezett ,,verbunkkommandók" is. A körverbunkoknak tánckezdő funkciója és bemutató jellege van. Hasonló körverbunk egészen a Kisalföld területéig máshol azonban nem található, egyedül csak a Kiskunság területén a kun verbunk, illetve Észak-Magyarország egyes részein (tiszapolgári csapásolás, pusztafalusi sarkantyús, alsóberecki hatoztató).

Rábaközben azonban a, legényszervezetek reprezentatív tánca volt a verbunk, szintén körben. Fontos szerepe volt tehát a körverbunk életében a legényszervezeteknek. A különböző faluból való szervezetek rivalizáltak egymással. Állandó vagy alkalmi vezető irányít: hej legény

> körben: Szil, Szany

> félkör szélén: Kapuvár

> A Kiskunság területén (Kunszentmiklós): kör közepén

Ezekben táncokban a meghatározott lépéssorrend a különböző táji változatokban más-más módon valósul meg.

> kelet-rábaközi szili karéjban: csak egyes motívumokra vonatkozik a kötöttség -> Ha valaki ezt a kötött folyamatot eltéveszti, büntetéspénzt kellett fizetnie vagy meghívni a többi legényt a kocsmában.

> északkelet felvidéki csoportos férfitáncoknál (pusztafalusisarkantyús): felületes, alkalmanként módosuló egyöntetűséget lehet megfigyelni.

A kötött- és kötetlen szerkezetű verbunkok formakincse, zenéje és előadásmódja sok tekintetben megegyezik. Mindkét fő verbunkkategória kísérőzenéje hasonló jellegzetességeket mutat, bár a korai verbunkos dallamok tulajdonságait magán hordozó körverbunk dallamai archaikusabbnak tűnnek, ritkábban cserélődnek, kisebb változékonyságot mutatnak.

Motívumkincse: szegényesebb, könnyebben elsajátítható, a szóló verbunk lépéseiből jött létre. Megtanulását, fennmaradását és az előadás megrendezését a legényavatásokat szervező legénycéhek biztosították, melynek szórványos nyomait az egész Kárpát-medencében megfigyelhetjük. A falunak a főterén vagy más kiemelt fontosságú helyén bemutatott tánc előadására egy évben egyszer, búcsúkor, farsangkor vagy pünkösdkor került sor, melyet a falu lakossága nagy ünnepélyességgel figyelt. A nagy táji különbségeket mutató körverbunkok felosztásánál öt dialektus különböztetünk meg.

1. a kisalföldi: egyrészes: szili, szanyi (Kelet-Rábaköz) kétrészes: vitnyédi, kapuvári (Nyugat-Rábaköz) háromrészes: Bertóké verbunk (Szigetköz és Csallóköz)
2. a kiskunsági: pl. kunszentmiklósi kun verbunk
3. a Tisza-vidéki: pl. bodrogközi hatoztató, derecskei verbunk, tiszapolgári csapásolás
4. a kelet-szlovákiai: pl. kassai verbunk
5. erdélyi: székely verbunk (Jobbágytelke), marosszéki, közép-erdélyi (Szék, bonchidai román verbunk)

Szóló verbunk: Az új stílus rögtönzött, tánckezdő, a páros táncot bevezető férfitánca tehát ez a verbunk, amely az egész magyar nyelvterületen elterjedt, kivéve a Dél-Dunántúlon (pl.: Kalocsán nincs). Hatását őrzi a szlovák, morva és az erdélyi román folklór is.

Elnevezései:
> területi változatokra (székely verbunk)
> a funkcióra (csűrdöngölő)
> a jellemző mozgásokra (csapásolás, sarkantyús tánc)
> történetére (huszár verbunk)
> a reformkori műtánc hatására (magyar szóló)
> a táncot kísérő hangszeres zenére (magyar verbunk, vasvári verbunk)
vagy
> a népies műzenére utalnak. (Ritka búza...)
> egy-egy kiemelkedő táncos vagy zenész nevét is őrizhetik (Bertóké verbunk, Madarász Ignác verbunkja, Bársony verbunk)

Jellemzően szóló formában a zenekar előtt táncolják, de előfordulhat csoportos forma is. Amikor a szóló verbunkjuk végéhez értek magukhoz intik a nőt és páros verbunkba kezdenek. (Gömör, Szatmár - magyar szóló) Friss verbunk a Felvidéken. (kötetlen zenei kíséret – gyorsdűvő és a lassú váltakozása)

Jellemző motívumai: bokázók, fonók, csapásolás mozdulatok, előre és hátravágók stb. A nyugati dialektus szóló verbunkjának mai, szegényebb motívumkincse, a paraszti táncélet átalakulásának, a korábban megindult polgárosodásnak a következménye.

A folyamat következménye, hogy a férfitáncok fokozatosan háttérbe szorultak, ezt követően pedig a mozgáskultúra elszegényedése következett. Igazi hazájuk: Szatmár - jelesebb táncos falvak: Nagyecsed, Tyukod, szóló verbunkot találunk még: Galga-mentén, Garam-mentén, Sárközben, Gömörben, Mátyusföldön (sallai)

Jellemzőik:
> szabálytalan szerkezetűek
> gazdag motívumkincsű tánc
> az ugrós-legényes-lassú-legényes továbbfejlesztett változata
> lassú tempó
> augmentáció - növelés, fokozás, bővítés
> megnőtt a motívumok terjedelme
> összetettebb

6 területi altípus:

I. sárközi

II. gömöri 

III. borsodi 

IV. bodrogközi 

V. felső-tisza vidéki 

VI. nagykunsági

A verbunkot kezdetben zsidó zenészek játszották, csak később, a reformkorba beleérve a cigány zenészek. A verbunk méltóságteljes magatartású tánc, melynek karaktere megjelenik az utolsó tánctípusban, a csárdásban is.

II. Csárdás

A legújabb tánctípusunk. Maga a szó, hogy ,,csárdás", szintén a XIX. században, a reformkorban keletkezik a forradalom előtt pár évvel. Egy lelkes újságíró megáll Pest felé tartva egy falusi csárdánál pihenni, ahol éppen egy bál zajlott. Majd a gyönyörűségtől elragadtatva, fantasztikusan lelkes cikket ír erről, miszerint mindenkinek úgy kéne táncolni, mint ahogy a nép a csárdában, azaz csárdást!

A XIX. században már minden nagyobb faluban táncmesterek tömegei vannak, megjelennek a népies műzenék, és ezek a mesterek, akik mindenféle nyugati táncot tanítanak, mint például a porka,  hétlépés, vagy gólyás tánc, amik beépülnek a magyar táncok mellé. Kalotaszegen, Felcsíkon megmarad a gólyás tánc, Mezőségen, Ördöngösfüzesen hétlépés, Széken mind a három megjelenik, a gólyás táncot viszont, mint tudjuk, nem fogadta be a közösség.

De minden vidéken, nagy és kistájon megjelenik a csárdás és bekerül a táncrendbe. Ez sok helyen, például Székelyföldön, vagy Mezőségen nem igazán látszik, hisz ugyanazokat a figurákat táncolják továbbra is, amit addig, csak zenéjében lesz csárdás a csárdás. Mindenhol megtalálható a lassú, és friss része, ezeket különböző néven illetik, főleg Erdélyben pl.: ritka csárdás, sebes csárdás, sűrű csárdás, szapora (invertita), szökő, szöktetős. 

Lassú csárdás: A lassú csárdás Erdélyben, szinte egészen a Szatmár vidékig ugyanolyan figurakincsből dolgozik a lassú és gyors tételében is a csárdásnak, a figurák szinte ugyanazok, különösen Mezőségen és Kalotaszegen. Mezőségen a tánc első, lassabb felét összerázónak is nevezik, utalva arra, hogy ekkor szoknak össze a párok. Szatmár a választóvonal, ahol szintén ugyanolyan figurákat táncolnak, de maga a tánc verbunk-karakterű, ami egyedülálló. Kalotaszegi és Szatmár között található Szilágyság, ahol a páros táncok, csárdások jellegzetességei vegyülnek egybe. Felsőtest szempontból hasonló a kalotaszegihez, míg a lábakat figyelve a felső-tisza vidéki csárdásokhoz hasonlít.

A mai Magyarország területén lévő kisebb dialektus vidékeken azonban markánsan elkülönül egymástól a lassú és friss csárdás. Míg Erdélyben és Szatmárban a csárdás lépés csak ritkán a tánc elején, vagy pihenésképpen jelenik meg, Dél-Alföldön, Mezőföldön, Somogyban vagy akár Rábaközben is a lassú csárdás fent vagy lent hangsúlyos kettes csárdásból és egy sokszor hangsúlytalan forgáslépésből áll. Mezőföldön a csárdások közben a fiú a lányt forgatja, vagy a fiú maga fordul ki, esetleg egyszerre mindegyik, de a forgáslépés szinte mindig a bal menetirány felé van, itt is látszik a szolarikus kultusz. 

Ezzel szemben Somogyban mindkét irányban megjelenik már a forgás. De ugyanolyan szegényes figurakincse van. Jellegzetes táncközben, hogy a fiú forgatja a lány csípőjét, Rábaközben és Mezőföldön sodrásnak, esetleg sodorásnak, Somogyban nudlizásnak,  Dél-Alfölfön rözögtetésnek nevezik ezt. Maga a tánc dűvővel kísért viszont mindenhol.

Friss csárdás: A tánc végén előforduló gyors tétel, amit legtöbbször friss csárdásnak nevezünk virtuózabb, sokszor - a lassú csárdással ellentétben - csapásoló figurákat is tartalmaz. A mai Magyarország területén a táncban Somogyban és Mezőföldön jellegzetes a bukó, mártogató, lippentő figura, míg Rábaközben csak lippentő. 

Dél-Alföldön vagy Szatmárban a virtuóz, akár lánytól különtáncolt csapásoló figurák is megjelennek. Erdélyben a tánc felépítése nagyon hasonlít a lassúhoz, minimális különbségek figyelhetőek meg. Kalotaszegen például a kettes csárdásból egyes csárdás lesz a szaporában, de itt sem mindegyik faluban.

Székelyföldön változatos és kemény ritmusú ropogtatások jelennek meg ebben a szöktetősben, mely dobogásokat itt sokszor a lányok is csinálják, azonban a forgáslépés sem veszik el. Tehát, lényegében nem sokkal több, mint a régi forgós, forgatós tánc. Kísérete, akárcsak az ugrósoknak, esztam.